Gondolatok egy lakótelepről

Hétfő este amikor edzésről hazafelé vittek kocsival (pontosabban a pályaudvar felé), az autó ablakán kinézve megdöbbenve vettem észre, hogy a panelházak puszta látványa honvágyat ébreszt bennem.
Tény, hogy edzések után (meg úgy általában fáradtan) mindig szentimentálisabb vagyok, de ez azért meglepett. Sosem szerettem a lakótelepeket, csúnyák, személytelenek, betonból vannak és nagyon sok ember lakik nagyon kicsi helyen.

És ámde mégis, ennek ellenére (ebben a mondatban észrevehető a helyesírási szabályok szándékos áthágása a figyelemfelkeltés érdekében) így történt. Ennek egyértelműen Albertfalva az oka, mert az ott töltött három év mégiscsak három év. A három év darabja 52 hét, minden hét 7 napból áll, ebből is látszik, hogy rettentő sok idő.  (minden nap 24 órából, minden óra 60 percből, és egy bókhoz, csókhoz, pár kedves szóhoz nem is kell egy perc... Lám, mennyi elvesztegetett, másra fordított idő, ugye? Lépjen be az Időtakarékhoz és... Oké, az egy mások sztori) Ennyi időbe rettentő sok dolog belefér.
 Nagyon sok dolog ami szép volt és jó, sok dolog, aminek nem kellett volna megtörténnie (legyünk személyesebbek: amit másként kellett volna csinálnom) és sok dolog, ami megtörténhetett volna, de sajnos mégsem történt. Sokkal több jó dolog belefért volna ebbe az időbe (meg az előtte lévő másik három évbe) de sajnos mégsem fért bele.

Igen, már megint az elmúlt kapcsolatról írok, és igen, elő fog fordulni a jövőben is, van aki kibeszéli, én inkább kiírom magamból. Akinek nem tetszik, átkapcsolhat a Barátok köztre, Miklós éppen Hong Kongban van (pofátlanság, én akarok ott lenni) és azt állítja, hogy kirabolták, pénzre van szüksége. A fia meg egy kis fadobozkából akarja neki elküldeni a pénzt. Gondolom nekik van fénypostájuk.

Visszatérve a fenti témára, ha nem lenne olyan, amilyen, mindenkinek ajánlanám a hosszú kapcsolat utáni szakítást, nagyon érdekes dolog. Az ember belül összeomlik, mint az Eredetben Leonardo DiCaprio kis világa, csak sokkal gyorsabban, és össze kell raknia magát, minél durvább volt a dolog, annál lentebbről kezdve. És egy sokéves dolog után az összerakáshoz hozzájön még az a még érdekesebb rész, hogy minden egyes építőkockáról el kell dönteni, kell-e ez még, és hogy ez vajon tényleg az én építőkockám, vagy a másiké? Esetleg közös? (igen, építőkockákból, mi több, betűkockákból állok. Ezért lettem grafomán). Nagyon sok viselkedésminta, vélemény, gondolat van, amit a másiktól vettünk át, még több, amit közösen alakítottunk ki, és bizony mindegyikről érdemes megfontolni, hogy egyedül is így gondoljuk-e, vagy csak a másik hatása volt erős. A mindenféle dolgokhoz kapcsolódó emlékekről és érzésekről nem is beszélve. Van olyan dolog, ami egyébként objektíven nézve is jó csak a hozzákapcsolódó érzés túl erős. (de ugyanez fordítva is, elvégre szó sincs arról, hogy mindent el akarok felejteni, hogy csupa szörnyű rossz dolog történt.  Emlékezni jó)
Persze mindent nem is szabad elvetni a közös dolgokból (gondolj bele, ha kisgyerekkorodtól ismered a későbbi partnered azt
És bizony ahhoz, hogy egyszer valahol kinyíljon egy ablak, be kell csukni az ajtót magunk mögött. És azért egyes rövid időszakokat leszámítva nem akarom lezárni a teljes életemet 29 évesen, úgyhogy nem árt, ha az az ablak egyszer majd kinyílik.

Ennyit a lakótelepekről. Vagy mi.

De a gondolkodásról és emlékezésről eszembe jutott, hogy megint olyan időszakom van, amikor teljesen általános, ismert és amúgy kisujjból kirázandó dolgok (főként nevek) nem jutnak eszembe. Régebben ezt a vizsgaidőszakra fogtam, de most nincs vizsgaidőszakom, mégis előjön. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy talán valami betegség jele, és mindig nagyon reménykedem, hogy mégse...