A csodamívesekről

Az ember véletlenül bekerül egy csapatba, és azt látja, hogy éppen egy csodát készülnek létrehozni.
Nem afféle hatalmasat, végképp nem istenit, csak amolyan kicsit, ami csak azért számít csodának, mert a semmiből indul és amatőrök csinálják, és mert valamit mégis magában hordoz abból a csodából ami az egészet indította.
Eleinte húzódozik, látja, mennyi a munka, és érzi, milyen kevés érte a köszönet.
Aztán csak beadja a derekát, mert egy dolog a munkával járó nehézség, és egy egészen másik a tény, hogy létrejön a csoda, amihez hozzátehettem volna a magamét, és nem tettem.
Az előbbi elmúlik. Az utóbbi soha.
De ez csapda. Kegyetlen, gonosz, és minél többet teszel bele, annál kikerülhetetlenebb.
Éppen olyan, mint a Gyűrű.
Ha egyszer megszerezted, megérezted az erejét, nem tudsz lemondani róla.
Ha egyszer csodamíves lettél, úgy igazán, szívvel és lélekkel, nem lehetsz már más. Nincs visszaút egyszerű közönséges halandóba.
Mert már LEP közben azon gondolkozol, jövőre mit kellene másként csinálni. Mit hova tennél. Hogy mindenképpen részt szeretnél venni a színpadi produkciókban, így vagy úgy.
Megteheted, hogy azt mondod, nem csinálsz semmit, csak mint egyszerű lény élvezed a rendezvényt.
Nem fog menni.
Csak keresed a helyed, és a végén ott kötsz ki, hogy megint székeket viszel innen oda, vagy keresel valakit, hogy átadj neki egy üzenetet.
És közben nézed, hogy mások, a tényleg egyszerű közönség mennyire élvezi, hogy elámul. És büszke vagy, mert része vagy a csapatnak amelyik ezt - a semmiből és gyakran a profinál is profibban - létrehozta.

Aztán másnap felébredsz, és elátkozod a napot amikor elkezdted az egészet.
És öt perc múlva már azt tervezed, mi lesz jövőre.


És azt hiszed, hogy ez csak egyszer van egy évben?
Ó, nem.
Ott van még a Tábor is.