(Az idézet nem pontos, de nem találom most a könyvet. Amúgy a Pirx pilóta kalandjai Stanislaw Lemtől erősen ajánlott olvasmány bárkinek, aki szeretne jó scifit olvasni)
A fenti mondat egészen jól kifejezi, miről is szól a Gravitáció egy részről - más részről arról, hogy mindig van tovább, és sose add fel, mert
Visszatérő rémálmokat idéz fel a film, örökké való megállíthatatlan zuhanást, repülést ahol nem tudsz leszállni és menekülést olyan elől ami elől nem tudsz elég fedezéket találni. Átélheted az űr végtelen mélységét, ami nagyon szép, de ha elszakad a kötél, semmiben nem fogsz tudni megkapaszkodni. Először akkor esett ez le, amikor Sandra Bullock elszakad az űrrepülőtől és pörögve elsodródik. És akkor eszébe jut az embernek, hogy ha nem jön valaki, aki kívülről beavatkozik, akkor ez akár örökké folytatódhat, mert se súrlódás se a gravitáció nem állítja meg, mint a Földön tenné.
Ez újra és újra előjön, ahogy a főszereplő egyik légbuborékból a másikba menekül. Mindeközben azt is el kell döntenie, akar-e egyáltalán élni.
Nemigen láttam még olyan űrfilmet, ami reálisan próbálta volna bemutatni a fenti körülményeket, és a lehető legkevésbé csapott át scifibe vagy teljes agyrémbe-mesébe. (az Űrcowboyok üdítő kivétel volt)
A Gravitáció ezt a részt teljes sikerrel veszi. Néhány apróságot kivéve egészen jól hozza a fenti körülményeket, nem gyártottak új űrállomásokat és még a Szojuz is úgy néz ki, ahogy tényleg kinéz.
Sandra Bullock nagyszerű, a világűr egyszerre lenyűgöző és félelmetes, a történet pedig egyszerű, de gondolkodásra késztet.
És nem tettem le róla, hogy felmegyek egyszer oda. (ahogy arról sem, hogy megérem a csillagközi utazás feltalálását, bár egyre sajnos egyre kisebb az esély)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése