"
És feltárta a tűzírás a megrettent király és
koronatanácsa előtt; hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az
ismeretlen messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét.
Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és minden ezüstök
kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a szörnyeteg alkotói sok ezer
évszázaddal előbb életre keltettek. A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak
semminemű értelmes kristály, acél vagy arany lényre, semmire, ami fémből való.
Ezek a lények a sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak
gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak ahhoz,
hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon óriási űrgályákat
szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a szolgaság házából a
legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas államokat hoztak létre, amelyek
között az ezüstök országa csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban. De régi
uraik nem feledkeztek meg a felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak
neveznek, és keresik őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a
mindenséget, a keleti Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi
sarkcsillagtól a déli gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal
ártatlan leszármazottait; sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy
jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdaní szökésért. Ez
így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek, azok számára nincs
segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú elől, csak egyetlenegy, amely
hiábaválóvá és meddővé teszi a bosszút: a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a
méltóságok királyuk szemébe néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan
hallgatott Inhiszton, míg meg nem szólították:
– Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura,
csillag- és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!
– Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! –
válaszolt Inhiszton.
Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte:
– Te mondád!
– Nos, hát legyen! – szólott a király. – Most, hogy már elhatároztatott,
kimondom a lény nevét, amely ide juttatott bennünket; hallottam róla, mikor a
trónra léptem. Az ember ő?
– Te mondád! – felelt a tanács.
Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz:
– Tedd kötelességedet!
Az pedig így felelt:
– Hallom és engedelmeskedem.
És aztán kimondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain
lehatolt a bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az
alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens város helyén
hetvenhét fehér kráter nyílt meg; és a cikázó tűz hasogatta kontinensek
repedező pajzsai között elpusztultak az ezüstök, s óriási napjuk már nem
bolygót világított meg, hanem fekete felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott,
mert szétfújta a semmi szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített
semmi egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt. A lökéshullámok
hét nap után elértek arra a helyre, ahol éjfeketén várakoztak a csillaghajók. -
Megtörtént! – szólt társaihoz a szörnyetegek őrködő alkotója. – Az ezüstök
birodalma nem létezik többé. Mehetünk tovább. – Hajóik tatján tűzvirágot
nyitott a sötétség, és továbbsuhantak a bosszú útján. A mindenség végtelen, és
nincs határa, de nincs határa az ő gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik
órában elérhet bennünket is."
/Lem: Kiberiáda. I. Amit a robotok mesélnek; A két szörnyeteg/
jajjezenmajdnemsirtam
VálaszTörlés