Ősz. Meg Sherlock.

Döglött legyek hevernek szerteszét

Reggel esett, most nap süt, fúj a szél

Az ég tiszta, de kékje már megkopott,

Itt az ősz, és a tél is jön legott.

Szóval olyan szép idő van, hogy megihletett. (sajnos ezzel egyidőben tehetség nem jelentkezett, úgyhogy a versikémet aligha adják ki az „Ősz legszebb versei” antológiában)

Itt van az ősz, teljes valójában, hullanak a levelek, meg minden és… és a word helyesírás-ellenőrzője nem ismeri a „hullanak” szót.

Meg – talán az ősztől függetlenül, talán nem – olyan szakítási hullám tapasztalható az ismerőseim (az MTT-ben, a poszt-MTTsek meg az edzőtársaim) körében, amire eddig még nemigen volt példa. Az utóbbi egy hétben ha jól számolom – és nem is biztos, hogy mindenről tudok – öt pár ment szét a fent említett csoportokban. Méghozzá jórészt olyanok, amiket eddig tartósnak hittem (de legalábbis régóta tartottak).

Ez akkora mennyiség, hogy már akár mágikus magyarázatot is elfogadok, mert véletlennek kicsit sok.

És most, hogy döbbenetemet kifejeztem, teljesen más téma.

Megnéztem a Sherlock sorozat első évadát, (igen, jó minőségben, igen, angolul, mielőtt megkérdezitek)

Én bevallom őszintén, alapvetően nem szeretem Sherlock Holmest.

Az eredeti Conan Doyle féle verzió újat hozott a helyszínelői eszközök használatában, a nyomok fontosságának kihangsúlyozásában, de a rejtélyek egyszerűek és könnyen kitalálhatóak, mi több, időnként zavaróan erőltetettek (nem szeretem a „csak egy helyen növő titkos trópusi növényből kivonható kimutathatatlan méreg” meg a „csak egy helyen használnak ilyen kőbaltát, az undu-bundu törzsben amit csak a Nyomozó ismer, meg persze a gyilkos”). A környezettel és a karakterekkel nincs nagy probléma, sőt, időnként kifejezetten élvezetesek, de Holmes zsenialitása kérdőjeles, a módszerei meg mára divatjamúltak.

A nyomokra ott van a teljes CSI csapat, sokan vannak, profik és akkora apparátusuk van, hogy még. (és ilyen, ha nem is annyira csili-vili mint a sorozatban,és esetleg nem három másodperc alatt van meg minden vizsgálat, azért minden rendőrségen előfordul).

De általában a rejtély ott kezdődik, ahol a CSI csapat kudarcot vall, vagy legalábbis a munkája lelassul.

Ilyen regényt is lehet írni, ilyen sztorikat írta Agatha Christie, de E. A. Poe is. És az ilyen sztorikat szeretem jobban. Mert nem az a fontos bennük hogy a gyilkos eléggé elmosta-e a kést, hanem, hogy miért ő és hogyan, ha a haragosának ujjlenyomatai vannak rajta… (másrészről Christie-nél nem szuperritka trópusi méreggel gyilkolnak, hanem kifejezetten olyasmikkel amik bárhol előfordulnak, ami mégiscsak valószerűbbé teszi a dolgot)

Namost a Sherlock sorozat nem szakít a fenti Doyle-féle sztorikkal, szépen át is emeli a hibáikat, sőt, ha úgy nézzük, ezek a hibák némileg súlyosabbak is, hiszen a helyszínelők már biztosan léteznek és működnek, akármilyen ügyes is Sherlock, azért egymagában az egész csapatot (ahol mindenki szakértője egy részfeladatnak) aligha tudja pótolni.

A gyors gondolkodása meg kb. húsz perc lemaradásban van az enyémhez képest, pedig nekem aztán végképp nincs nyomozói agyam. Kicsit ezen csavarhattak volna a készítők, de hát nem tették. Ahogy a 21. században már erősen csikorogva (de a 19. században még gond nélkül) működő módszereket és karaktereket sem újították meg eléggé.

(érdekes, hogy a másik, kb. egyidejű és szintén angol próbálkozás, a Guy Ritchie féle mozifilm ezt úgy oldotta meg, hogy akciófilmet csinált a sztoriból, és eléggé lazán kezelte az eredeti történeteket. Így elég sodró lendületű tudott lenni, hogy ne sejtsük a következő fordulatot – na meg persze bőven él a „szereplő megteszi de a nézőknek juszt se mutatom meg” eszközzel)

Nekem pl. Moriarty eléggé súlytalan egyelőre. A színész zseniális, sokkal jobb, mint a mozifilmbeli Moriarty (pedig az egy rettentő hálás szerep, igazán választhattak volna rá valaki jobbat) de a funkciója jelenleg nem tisztázott, az meg főleg, hogy miért van annyira kiakadva Sherlockra. Ha nem kezdte volna piszkálni, akkor az szinte azt se tudná, hogy létezik. (a mozifilmben ugye éppen világháborút akar kirobbantani, és ebbe piszkál bele Sherlock, érthető, hogy ez egy idő után eléggé zavaró)

Amiért mégis működik a sorozat, (most, hogy minden rosszat leírtam) az a karakterek megjelenítése. Watson nagyon jó, Sherlock szintén jó, Moriarty zseniális és a mellékszereplők is remekelnek. (azért ahhoz nem kis hozzáértés kell, hogy egy áldozatot két mondattal és egy szobával úgy mutassanak be, hogy az ember szinte lássa maga előtt az életét és ezzel együtt sajnálni is kezdje.)

Jók a helyszínek is, meg a zene is, látszik, hogy komolyan vették, odafigyeltek. (ahogy egyébként az angol sorozatoknál ez legtöbbször megszokhattuk. Hibátlan vagy szinte hibátlan korabeli (és mielőtt… a jelenkori is korabelinek számít, ezt élőnek bemutatni nem könnyű, akármennyire is egyszerűnek tűnik. Ha nem hiszitek, nézzetek meg egy random magyar sorozatot) környezet és tökéletesen eltalált karakterek… lássuk csak, Csengetett Mylord, Poirot, Büszkeség és Balítélet, csak néhány példa. De említhetnénk az Angyalt vagy a Minden lében két kanál-t is)

Nemsokára megnézem a második évadot, meglátjuk az milyen lesz.

 Ajánlott olvasmánynak feladom S. Leacock A rejtély titka c. művéből a "Hogyan írjunk detektívregényt" című írást. Tanulságos. 

És ha nem felejtem el, rákeresen Watson blogjára meg Sherlock honlapjára, mert a filmesek megcsinálták ezeket is (hiába angolok, múzeumot csináltak a Baker Streeten valakinek aki sosem lakott ott... Sőt, nem is létezett)