"Ja tudom, volt itt valami kínai"

A címadó idézet édsanyámtól származik, akinek eddig sikerült eljutnia abból az információból, miszerint sikerült meghívni a nagymesterünket Hongkongból.
Pedig kungfufilmrajongó volt ő is, ahogy apám is (oké, nem nagyon, de azért Bruce Lee meg egy kis Jackie Chan befigyelt, és azért az ilyen alapkifejezéseket mint kungfumester ezekből is jól meg lehet tanulni).
Lényeg, hogy volt itt "valami kínai", névszerint Mak Che Kong mester, akit nem kis szerencsével és némi csoda segítségével sikerült meghívni.
Mármint. A meghívás része az volt a könnyű, mert a mesterem legalább heti szinten levelezik/chatel vele (ja igen, kángfunagymester és aktív facebookon. Ilyen is van. Mi több, az ismerőse vagyok, mert az első szeminárium után amikor már én is ott voltam, ismerősnek jelölt. Nahát. Ahányszor olyan képet teszek fel, aminek köze van az iskolához, az első lájkolók között van), hanem a dolog kifizetése, repülőjegy, meg tandíj, meg szálloda és se nem vagyunk nagy iskola (~10 ember) se nem túl gazdag (tudok egy másik iskoláról itten Pesten, ahol nincsenek sokkal többen, de majdnem mindenki céges mufti és évente 3-4 hétre meghívják a nagymesterüket. Sajnos még egy ilyen embert sem sikerült becsábítanunk) úgyhogy ez annyira nem evidens dolog.
Viszont hirtelen meghívták Olaszországba is egy hétre, és az már sokkal egyszerűbb volt, hogy hazafelé 4 napot nálunk töltsön. A lehetőséget pedig maximálisan igyekeztünk kihasználni.
A mesterről érdemes tudni, hogy az élete a tanítás, ami egyrészt azt jelenti, hogy ebből él, másrészt hogy életcélja, hogy minél többe embernek minél jobban átadja a tudását. Akkor is, ha a másik ügyetlen. Vagy gweilo (kb ugyanaz mint a gaijin, csak kínaiul). Vagy nem beszélnek egy nyelvet. Ha odamész, hogy tanulni akarsz akkor mindent megtesz, hogy meg is tanítson.
(erről egy sztori: elment hozzá HK-ba egy amerikai csoport, akiknél nos, akadt némi nyelvi akadály, Mak mester nemigen beszél angolul, ők meg gondolom nemigen beszéltek kínaiul, és az alapokat se nagyon tudták. Feladta? Fenét. Szerzett két lapot, az egyikre felrajzolt egy nagy piros X-et, a másikra egy pipát és feltette a falra őket kis távolságra egymástól. Az x volt a rossz mozdulat, a pipa a jó. Megértették.)

Most mondhatnánk, hogy dehát egy kungfumester nem is ilyen, mert láttuk Pai Meit a Kill Billben, aki maga a két lábon járó sztereotípia. Nyilván vannak olyanok is. Mak mester kivétel. Odajön hozzád szeminárium előtt és kézfogás után bemutatkozik. Végig laza és oldott és emellett iszonyat jól csinálja a kungfut. És odajön melléd megmutatni. És újra. És újra.
Mondhatnánk azt is, hogy dehát így kéne lennie, de hát ez megint csak nem igaz.

A híres, ismert mesterek (Mak mester alapból nem az, Lu mester tök véletlenül akadt vele össze anno, mostanában kezd neki jobban menni, mert egy filmproducer ismerőse "futtatja fel" az iskoláját) alapvetően kétféleképpen állnak az európai tanítványokhoz.
Vagy nem tanítanak nekik semmi érdemlegeset mert fehérek, (de a pénzt elkérik. Sokat.) esetleg mert ők se tudnak semmit, csak színes ruhákban tekeregni, (sajnos a kungfuból nagyon sok tudás elveszett, amióta nem vagy korlátozottan használják, főleg mert a legnagyobb része fegyveres volt, és manapság már senki nem rohangászik karddal. Sajnos.) esetleg mert nem akarnak, és látják a fehér emberen, hogy ő a legendákat meg a csodákat akarja, a "különleges" meg "titkos" képességeket, lehetőleg azonnal, úgyhogy tanítanak valami alapcuccot, vagy szinte mindent, csak egy-két apróságot hagynak ki, és kész.
A megtanult dolog meg szép lesz és jó és majdnem olyan, mint az eredeti. Majdnem.
 Ennek extrémebb esete amikor annyira nem érdekli őt a sok pénzt fizető tanítvány, hogy az amúgy igen sokba kerülő magánórán a mester a telefonjával játszik. (megtörtént eset)

Vagy akarnak tanítani, csak a tanítványok alkalmatlanok rá. (lásd pár sorral fentebb). Van olyan kungfuiskola itthon, ahol hiába hívják meg folyton a mestert, mindig átszabják a tanultakat, nem követik az elveket, és csodálkoznak, hogy tíz év után is még mindig csak az alapozásnál tartanak. De majd nagyon ügyesek lesznek, meg majd megjön az erő. Majd. (ez is milyen már, az erő csak leszaladt kenyérér' a boltba, és majd jön? Nem kéne azt fejleszteni? Na mindegy)

És persze van egy csomó ismert mester aki már nem kifejezetten a kungfujáról híres, hanem arról, hogy mekkora nemzetközi iskolahálózatot kiépített, és hány tanítványa van. (ez általában eléggé kifizetődő dolog, nem véletlenül vágnak bele sokan) Jobb esetben jó tanítványai adják tovább a stílust és ő maga is gyakorol, (hallottam olyan stílusvezető nagymesterről, aki kijelentette, hogy ő már annyit gyakorolt, hogy soha többé nem kell gyakorolnia. Ez legalább olyan szép, mint az a magyar mester aki meg azt mondta, hogy ő már mindent elért a harcművészetekben negyvenéves korára) rosszabb esetben nem.

Az olaszoknál (abban az iskolában ahova Mak mestert meghívták) az utóbbi a helyzet, elvben egy nagyhírű mester iskolája alá tartoznak, de ahányszor meghívták, mindig csak annyit mondott, hogy "csájníz kánfu iz hard" meg tigris így, daru úgy, és kész. Az olasz mester egyik legfőbb tanítványa alig húsz év után nem tud egy rendes formát se, mert a mestere is saját formákat talált ki és oktat (egy olyan stílusról beszélünk ahol a formagyakorlatok jelentik az egész mozgáskultúra alapját). Teljesen le voltak döbbenve attól, hogy Mak mester tanítani akar nekik. Egy hetet volt Olaszországban, ez alatt kirándultak, kávéztak, étteremben voltak és végül utolsó nap odahívtak egy csomó embert mindenféle random harcművészetekből, hogy akkor a kínai nagymester mesél nekik a kungfuról. (és előre nem egészen ez volt megbeszélve) A végén Mak mester kapott egy oklevelet arról, hogy ő mekkora gréjt grandmaszter és kész.

Ehhez képest mi három nap alatt tanultunk tőle egy ritka és régi formagyakorlatot, (aminek az a neve, hogy Dühös tigris kitör a barlangjából. Tigris még csak-csak akad benne, de hogy mitől dühös, azt nem tudom. Biztos kontrollálja a dühét. Ellenben ez egy "régi hung gar" forma, azaz még abból az időből származik - és elvileg teljesen változatlanul maradt fenn - amikor a stílus gyakorlói a mandzsuellenes lázadásokkal múlatták az idejüket különféle titkos társaságokban.) a belső tanítványok és a mester pedig még öt fegyveres formát (Zhanma dao (lóvágó kés), Kwan dao (tavasz és ősz alabárd), páros horgos kard, majom bot, tigris villa). Viszont mi nem írtunk neki oklevelet, hogy ő a grandmaszter. Valószínűleg anélkül is tudja.


 

Nápolyi

Nápolyinak hívják az új gépemet. Sokkal méltóságteljesebb nevet akartam neki adni, de hát a kinézete alapján csak ez ragadt rajta.
Merthogy egy Dell inspiron 3521-es, aminek a fedlapja, meg a csuklótámasza (az a rész ami a tapipad mellett van) ilyen nápolyiszerű mintás.
Merthogy végre
1. Fizetett az MTA (meglepően gyorsan, de kevesebbet mint vártam)
2. Megrendeltem a gépet, igaz, hosszas válogatás és több környi boltolás után
3. Meg is érkezett és át is vettem.

Ugye meghalt a korábbi szeretett Fujitsu-Siemens Amilo Pa 3515-ösöm, nagyon hirtelen és nagyon rosszkor (mondjuk mikor tud egy gép jókor meghalni a mostani erősen gépfüggő korunkban, ugye). Szerencsére pont volt némi plusz melóm amiből tudtam venni egy újat. Eredetileg teljesen másik gépet néztem ki, nevezetesen egy Lenovo G500-ast, mert az elvileg az olcsó de jó kategória, viszont a boltban mindkét szervizes srác egyhangúan lebeszélt róla, merthogy állítólag a zsanérjai gyengék és már a sokadikat ragasztják meg az 500-as sorozatból. Nem tudom, hogy mennyire van így, de mivel sosem bántam szuperkímélően a gépeimmel (bár azért kirándulni nem vittem magammal), és tudtommal a boltnak semmilyen anyagi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy bármi más gépet vegyek, (nyilván ha egy bizonyosra akartak volna rábeszélni, akkor gyanakodtam volna) hagytam magam lebeszélni róla.
Újabb keresgélés meg kompromisszumok után jött ki Nápolyi, gyengébb processzorral és videokártyával, (végülis így 1,9 ghz intel pentium dual core, a videó meg intel hd graphics integrált, a windows élményindexe 4,6) ellenben 3 év garanciával és amúgyis Dell, érezhetően masszív darab (de erről mindjárt bővebben). És ami a fő, hogy belefért abba az összegbe ami a bankszámlámon lakott.
Persze ez sem ment simán, a bolt minden sürgetésem ellenére (merthogy szükségem van a gépre, dolgozom, Zsolt gépét meg, amit kölcsönkaptam, már eléggé visszaadnám) is ráaludt a megrendelésre, meg a telepítésre, végül bemorcultam és elhoztam tőlük ahogy volt minden nélkül.
Elvégre windowst telepítettem már nem is egyszer, drivereket is szedtem össze netről, mi baj lehet, gondoltam.
Elsőre amikor kibontottam és bekapcsoltam, pozitívan csalódtam, egyrészt, mert egyáltalán nem olyan vastag, mint a melóhelyen lévő inspiron M5030, ami alapján tartottam ettől a sorozattól, ámde sokkal masszívabb annál. (az sem egy régi darab, de vastag, a billentyűzete se egy csúcs, és amellett hogy vastag, érezhetően üres belül, kicsit dobolás érzése van az embernek amikor gépel rajta. Ráadásul a képernyője is halványka, ami még plusz ront az élményen)
A másik meglepő, hogy volt (van) rajta egy ubuntu, ami nagyon aranyosan elindult meg minden, csak hát nekem nem teljesen megfelelő. (ms accessben kell dolgoznom és pont, plusz a játékokkal sem biztos, hogy olyan jól megbirkózik a linux)
Nekiálltam hát telepíteni a windowst, meg összevadászni a drivereket, merthogy annyira 21. század a gép, hogy nem adnak telepítőcédét, hanem vadásszam le a netről ügyesen, mert az könnyű (nem) és egyértelmű (végképp nem). Kezdjük onnan, hogy ha már a hálókártya drivert is le kell tölteni, akkor egy másik gép (vagy a windows telepítése előtt a linux - ami sajnos a windows után elérhetetlen) nélkül teljesen meg vagyunk lőve.
Folytassuk ott, hogy ha egyszer 32bites windows7 van otthon, akkor hiába ajánlott a 64bites a géphez, bizony azt fogom rátelepíteni, mert nincs se időm se módom újat beszerezni. Ezen viszont a dell honlapja teljesen kibukik, neki ehhez nincs driver, meg minden. Persze - tapasztalat - a legtöbb nevesítetten 64bites driver (pl wifi, hálókártya, hangkártya) fut a 32-esen is, sőt szerintem xp alatt is menne, mert úgy csinálták meg anno.
Minden szépen (és rohadt lassan, kedves dell, ez itt nem az usa, ahol minden utolsó sivatagban is repkednek a gigabites netek) települt, a videokártyát kivéve, mert az nem akart, sem a delltől (mondjuk ők drivert se adtak volna, pukkadjak meg, hogy nem dedikált videokártyát vettem) sem az inteltől, de ez szerintem - így utólag - a windows hibája volt.
Mindent összevetve, kb két napot szívtam a telepítéssel, ami így visszagondolva az egyik leghosszabb ilyen kaland volt az életemben, eddig bármilyen más gépet jobban és gyorsabban tudtam telepíteni, ideértve azt is, amikor a régi gépemre tettem fel a win7-et és ugyanígy össze kellett vadásznom a drivereket (az addigra már rég kifutott típushoz... és érdekes módon mindegyik gyorsan és egyszerűen megtalálható volt a fujitsunál...).

Végeredményben: már játszottam is vele, filmbe is belenéztem, elégedett vagyok. Ugyan tegnap egy időre elfelejtette, hogy van benne hang (kicsit tüntetőleg nyomkodtam a hangkártya kezelőprogiját, akkor hirtelen eszébe jutott) de ez szintén inkább a windows hibája lehet, más gépnél is találkoztam vele, (sőt régebben általában újraindítás is kellett hogy "eszébe jusson" a hangkártya).

Összefoglalva: szép, masszív ház, szigetes billentyűzet (bár még szoknom kell), bazinagy és mindenféle extrákat tudó touchpad (ennek tiszteletére még nem kapcsoltam ki), jó hangszóró (nyilván laptophoz meg főleg a régi gépemhez képest), szép kijelző, és kevésbé vakító ledek mint a fujitsu-siemensnél. És piszokul halk ventilátor.
És persze onnan lehet tudni, hogy az én gépem, hogy nincs rajta VGA kimenet. Az előzőn se volt. Ez így üldöz engem. :D

A lényeg pedig, hogy az enyém, vadiúj, nem használt, és a saját pénzemből vettem, amiért megdolgoztam.

már tök rég írtam, pedig

Csomó dolog van amit le akartam ide írni, csak nem volt rá módom, időm, vagy csak szimplán lusta voltam.

Például, hogy már egészen nagyon kinéztem magamnak, milyen gépet akarok venni, számba véve (majd kiköpve), hogy mennyi pénzem lesz rá és mire is akarom használni. (kevés, és mindenre, naná)
A munkát leadtam határidő előtt 4 nappal, és a visszajelzés szerint pontos lett és precíz. Bizony. Mire nem képes az ember ha nem nézik folyamatosan hülyének.
Mi több, meg lett lebegtetve még egy adag, bár ebből még semmi sem biztos, de reménykedünk.
Szintúgy abban is, hogy mielőbb utalják az elsőért a pénzt, hogy vehessek gépet, lásd fent.

Ezen kívül megnéztem egy Bollywoodi filmet, nevezetesen a Main Hoon Na címűt (legalábbis remélem jól emlékszem a címére, az egyik dalnak benne ez a refrénje, csak nem felejtettem el.) Ez Araponának köszönhető, akivel megegyeztünk, hogy adok neki kungfufilmet, ő meg ad nekem bollywoodit, és így is tettünk. Van rá egy fogadásom, hogy ez az egy film kb ugyanolyan hosszú mint az a kettő együtt, amit én adtam, de sebaj.
Nagyon érdekes volt, mert mászálá (keverék) film (Araponától tanultam ezt is, nem magamtól tudok hirtelen hindiül), azaz keverék. Egyszerre akciófilm - olyan jó bollywoodi, lassítva repülnek benne meg minden, de saját szabályai szerint okés - és családi dráma, és iskolai vígjáték. Mindhárom szál szép hosszan kifejtve, időnként énekelve és táncolva (oké, az akciós részben nem énekelnek), a szerteágazósága és sokfélesége ellenére egységben maradva. Vannak benne nagyon vicces részek, és izgalmasak is. Nekem bejött, élveztem, fogalmam sincs, hogy ez milyen helyet foglal el az indiai filmek között, a pocsékabbak vagy a nagyon jobbak közül való, de ettől függetlenül tetszett. Ha van 3 órád, és érzel magadban némi nyitottságot, meg érdeklődést, akkor nézd meg. (mellékesen, ha kicsit képben vagy Indiával kapcsolatban, az sem árt)




Megint más: Utaztam a négyes metróval. És nekem tetszett. Futurisztikus, abban az értelemben, ahogy 20 éve képzelték a futurisztikust, nagy beton terek, amikre a filmet nézve azt mondanánk, hogy gazdaságtalan és úgyse így csinálnák, meg világító izék, éppen csak az emberszabású robotok hiányoznak meg a hasonló csodák. Meg persze az, hogy az egyik megálló egy űrközpont legyen ahonnan ki lehet ruccanni a szomszédos bolygókra.


És végül: volt parlamenti választás. Nagyon nem lepett meg, de azért nem örülök. 

Majdnem egy hónapja írtam utoljára

Pedig azért időnként történik ez-az.
Például tegnap voltunk a Mátrában egy wannabe táborhelyet nézni, nem is írok róla többet, mert ha mégsem oda megyünk - amire sajnos megvan az esély, pedig nem most kezdtek velük tárgyalni (ez valami magyar szokás lehet, hogy felfelé alkudja az árat egyezkedés közben) - akkor csalódás lesz.
Legyen elég annyi, hogy bár hideg volt és az erdő kopár (Bilbónak teljesen igaza volt, télen kalandra indulni elég cudar dolog), sajnálnám, ha nem ide mennénk.
A Mátra szép, bár így télen nagyon jól látszik, hogy minden második kanyarban van egy "eldugott" nyaraló, a szerpentinek kanyargósak, és Nyüfi kutyája aranyos.

És persze éppen itt van egy k.utató, aki csak beszél, beszél, folyamatosan beszél, de amúgy teljesen lusta, már a jegyzékeket sem akaródzik neki végiglapozni, pláne elolvasni. (a talált adatok alapján logikus következtetés levonásáról inkább szót sem ejtek)

Ezenkívül meghalt a gépem, egy pici lapos vincseszter maradt belőle egy pici lapos rackben, és egy remény, hogy még a tavasz során lesz/lehet rá pénzem, hogy vegyek egy újat.

Volt ezenkívül farsang is, ami közben nem volt farsang-érzésem, és valahogy nagyon gyorsan el is telt az egész, de azért nem volt rossz.

Februárban sosincs pénzem

Ez ilyen diákhitelből fakadó beidegződés lehet, amit a pénztárcám azóta is hűen követ. Bár persze régen az áldott március 15-ig tényleg nem volt pénzem, most meg mindig gyorsan elköltöm. (a szeptember egyébként - hasonló eredettel - ugyanilyen)
Most is, hirtelen
- jött egy kungfunagymesteri szeminárium (legutóbb 3 éve tudtuk meghívni Hongkongból, most is elég nagy szerencse kellett hozzá, úgyhogy olyan nincs h nem fizetem be. Főleg, hogy tudom, ezerszeresen megéri.* )
- Tönkrement a gépem hirtelen, ami eléggé hátulról mellbe offszájd nélkül (by Stephen Leacock) merthogy közben a plusz munkát, amiből olyasmik kitelnének mint kontaktlencse, új szemüveg meg mtt tábor, azt is gépen kell csinálni.
- Alapból kevesebb fizetést kaptam, mint előző hónapban (viva la fizetésemelés a közszférában), bár ígéret már van, hogy ki lesz pótolva. Majd.

Úgyhogy tudom, anyagias dög vagyok, és az életben nem ez a fontos, hanem a béke és szeretet, meg hogy flamingók repülnek a naplementében édes, andalító dalt énekelve, miközben lengedez a zephyr, de.
De remélem farsang belépőre még jut. (igyekszem)

 *= Vannak olyan kungfuiskolák, ahol évente, vagy évente többször össze tudják dobni a pénzt, mert többen vannak vagy mindenki cégvezető, és a nagymester csak haknizni jön, ugyanazt a gyakorlatot tanítja évről évre, vagy magánóra közben a telefonján játszik és néha felnézve benyögi, hogy "that's it". Namost a mi iskolánk szegényebb, de a nagymester meg éppen ellentéte a fent vázoltnak, ha már tízmilliószor megcsináltátok a gyakorlatot, és látja hogy nem megy, akkor melléd áll és megcsinálja veled tízmillió-egyedszer is. Segít, javít, újra és újra. Mindezt olyan mozgással, amilyet én csak szeretnék.)

 Más részről elég sűrű hetek voltak az elmúltak, sok ember jött be ide, vagy telefonált, sőt, benne leszek a debreceni városi tévében is (teljesen testközelből tapasztaltam meg, mennyit kell szenvedni egy profibb beállításért, két órán át itt voltak és ebből másfél perc tiszta műsor lesz, ebből kb 20 másodperc lesz az én fejem.) aminek kapcsán örömmel tapasztaltam, hogy kezd elmúlni a kamera-lámpalázam, mármár profi vagyok. (perszehogy, három tévészerpelés után pont) Akár még műsorvezető is lehet belőlem. Vagy celeb.

A csodamívesekről

Az ember véletlenül bekerül egy csapatba, és azt látja, hogy éppen egy csodát készülnek létrehozni.
Nem afféle hatalmasat, végképp nem istenit, csak amolyan kicsit, ami csak azért számít csodának, mert a semmiből indul és amatőrök csinálják, és mert valamit mégis magában hordoz abból a csodából ami az egészet indította.
Eleinte húzódozik, látja, mennyi a munka, és érzi, milyen kevés érte a köszönet.
Aztán csak beadja a derekát, mert egy dolog a munkával járó nehézség, és egy egészen másik a tény, hogy létrejön a csoda, amihez hozzátehettem volna a magamét, és nem tettem.
Az előbbi elmúlik. Az utóbbi soha.
De ez csapda. Kegyetlen, gonosz, és minél többet teszel bele, annál kikerülhetetlenebb.
Éppen olyan, mint a Gyűrű.
Ha egyszer megszerezted, megérezted az erejét, nem tudsz lemondani róla.
Ha egyszer csodamíves lettél, úgy igazán, szívvel és lélekkel, nem lehetsz már más. Nincs visszaút egyszerű közönséges halandóba.
Mert már LEP közben azon gondolkozol, jövőre mit kellene másként csinálni. Mit hova tennél. Hogy mindenképpen részt szeretnél venni a színpadi produkciókban, így vagy úgy.
Megteheted, hogy azt mondod, nem csinálsz semmit, csak mint egyszerű lény élvezed a rendezvényt.
Nem fog menni.
Csak keresed a helyed, és a végén ott kötsz ki, hogy megint székeket viszel innen oda, vagy keresel valakit, hogy átadj neki egy üzenetet.
És közben nézed, hogy mások, a tényleg egyszerű közönség mennyire élvezi, hogy elámul. És büszke vagy, mert része vagy a csapatnak amelyik ezt - a semmiből és gyakran a profinál is profibban - létrehozta.

Aztán másnap felébredsz, és elátkozod a napot amikor elkezdted az egészet.
És öt perc múlva már azt tervezed, mi lesz jövőre.


És azt hiszed, hogy ez csak egyszer van egy évben?
Ó, nem.
Ott van még a Tábor is.

na most

Most először húztam fel magam idén a szervezésen.
Mintha tavaly nem is szerveztünk volna egy hasonló méretű rendezvényt kísértetiesen hasonló programokkal.
Mintha nem is lenne szervezeti struktúra.

Namindegy, a végeredmény 99% hogy jó lesz, mert lelkesedésből megcsináljuk, de a tanulság rovatba felírandó, hogy szervezői struktúrát akkor épít az ember ha használni is akarja (és tudja), csak úgy just for fun nem annyira menő.